Josip Jelačić

(1801–1859)

Császári-királyi táborszernagy és horvát bán

Horvát nemesi családba született. Apja tábornok volt a napóleoni háborúk idején, így az akkor 8 éves Josip Jelačić gyermekként kezet foghatott a Bécset elfoglaló Napóleonnal. Jelačić a Habsburg birodalmi elit híres középiskolájában, a bécsi Theresianumban tanult, majd apja példáját követve katonai pályára lépett. A horváton kívül németül, olaszul és franciául is beszélt, jó vívó, lövész és lovas volt. Katonaként szolgált a délszláv területeken, Galíciában és Itáliában. Boszniában fegyveres harcokban is részt vett a törökök ellen. 1848. március 22-én vezérőrnaggyá nevezték ki, a horvát tartományi gyűlés (az úgynevezett Szábor) pedig horvát bánná választotta. Ezt követően Horvátország és a hozzá tartozó határőrvidék katonai parancsnokának nevezték ki, áprilisban pedig altábornaggyá léptették elő. Jelačić a Habsburg Birodalmon belül Horvátországnak olyan önállóságot szeretett volna elérni, amilyen a Magyar Királyságé volt. Ez egyúttal azt is jelentette volna, hogy Horvátország elszakadt volna a Magyar Királyságtól, mellyel formálisan 1102 óta perszonálunióban működött. Jelačić a Habsburg Birodalom elkötelezett híveként ellenezte a magyar függetlenséget, ráadásul épp Magyarország ellenében akarta javítani Horvátország pozícióját a birodalmon belül. Ezért a Batthyány-kormány megalakulásakor megragadta az alkalmat: nem ismerte el a magyar kormányt, és kinyilvánította Horvátország függetlenségét. A bécsi udvar közvetítő tárgyalást szervezett Jelačić és Batthyány Lajos között, amelyen a horvát bán „szakadárnak” nevezte a magyar kormányt, s kijelentette, hogy akár a fegyveres harcra is készen áll. Augusztus 31-én Jelačić elfoglalta Fiumét, majd szeptember 11-én Varasdnál átlépte a Drávát, és mintegy 50 ezer fős hadseregével megindult a magyar főváros felé, miközben elfoglalta a többségében horvátok lakta Muraközt. A horvát sereg szeptember 26-án bevonult Székesfehérvárra, szeptember 29-én Pákozdnál azonban a magyar csapatok megállították, s miután utánpótlását is elvágták Horvátország felől, Jelačić Bécs felé vonult vissza seregével. A Móga János vezette magyar csapatok követték a horvát bánt az országhatárig, Perczel Mór pedig Ozoránál lefegyverezte Karl Roth vezérőrnagy Szlavóniából betört hadoszlopát. Október 3-án az uralkodó az ország teljhatalmú királyi biztosává és a magyarországi fegyveres erők főparancsnokává nyilvánította a Bécs felé vonuló Jelačićot, aki Windisch-Grätz oldalán részt vett az október 6-án kitört bécsi forradalom leverésében, majd a decemberben Magyarország ellen induló császári offenzívában is. A tavaszi hadjárat magyar sikerei nyomán egy időre vissza kellett térnie Horvátországba, hogy megőrizze országa elkötelezettségét a vesztésre álló Birodalom mellett. A vereségek, az ellátási nehézségek és a tomboló kolera miatt ugyanis nőtt az elégedetlenség. A nyár folyamán a horvátok és a szerbek a délvidéki területeken több ütközetet vívtak a magyar csapatokkal, váltakozó sikerrel. A magyar szabadságharc leverése után a császári udvarban hűséges szövetségesként, Horvátországban nemzeti hősként tekintettek Jelačićra. A császár grófi címet és rangot adományozott neki. 1850-ben megházasodott, egy lánya született 1855-ben, aki azonban hamarosan meghalt. Jelačić 1859-ben bekövetkezett haláláig az önálló Horvátország, Dalmácia és Szlavónia bánja maradt, mely területek az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően, az 1868-as magyar-horvát kiegyezés nyomán kerültek ismét a Magyar Királyság fennhatósága alá. Még Jelačić életében elhatározták, hogy Zágráb főterén lovasszobrot állítanak a bánnak, de azt csak halála után, 1866-ban avatták fel. A szobor kardja eredetileg Magyarország felé nézett, jelenleg Belgrád felé mutat.