Damjanich János

(1804–1849)

Honvéd vezérőrnagy

Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból származott. Apjához hasonlóan ő is katonai pályára lépett. 1848-ban Temesváron teljesített szolgálata idején összeszólalkozott egyik felettesével, Julius Haynau hadosztályparancsnokkal, mert az szidalmazta a magyarokat. Ezután Damjanichot áthelyezték Itáliába, ahonnan hamarosan visszavezényelték Magyarországra. 1848 júniusától ő képezte ki a szegedi 3. honvédzászlóaljat, melynek a parancsnoka lett. Alakulatának különleges ismertetőjele a sapkájukra tűzött fehér kakastoll volt. Damjanichot a Délvidékre küldték, ahol számos sikert ért el. Decemberben visszaverte a jelentős túlerőben lévő Supljikać császári tábornok éjszakai rajtaütési kísérletét, ami után vezérőrnaggyá léptették elő. 1849. március 5-én Vécsey Károllyal közösen diadalt arattak Szolnoknál. A tavaszi hadjáratban részese volt az április 4-i tápióbicskei, április 6-i isaszegi, április 10-i váci, április 19-i nagysallói ütközetnek, majd Komárom felszabadításának. Április végén helyettes hadügyminiszterré akarták kinevezni, de amikor kikocsizott csapatszemlét tartani, eltörte a lábát, s így a miniszteri tisztséget végül nem tölthette be. A lábadozó hadvezért júliusban az aradi vár főfelügyelőjévé, a hónap végén parancsnokává nevezték ki, Damjanich augusztus 17-én a cári csapatok előtt tette le a fegyvert. 1849. október 6-án Aradon végezték ki a 13 aradi vértanú közt utolsó előttiként. Felesége, akivel 1847 nyarán kötött házasságot, 60 évvel élte túl. Damjanich a szabadságharc legsikeresebb tábornoka volt, aki a harctéren reménytelen helyzetekből is tudott fordítani. Nem hadműveleti terveket kidolgozó stratéga volt, hanem a pillanatnyi helyzetet jól felismerő és kihasználó bátor harctéri parancsnok, aki „forradalmi tábornoknak” tekintette magát. Soha nem szenvedett vereséget, minden ütközet magyar győzelemmel zárult, amelyben részt vett.